Házassági évforduló

Ma ünnepeljük  a 19., a 20., és a 21. házassági évfordulónkat :)
Ez úgy sikerült, hogy a tavaly előtti 19.-en Áron Kínában volt éppen zenélni, a tavalyi 20.-on pedig ő már itt Írországban, én meg még otthon a fiúkkal. Ám most végre összejött, hogy együtt legyünk ezen a napon. Az előző visszaemlékezős poszt is erre az eseményre készült.
Akkor régen nem sok reményt fűzött a mi házasságunkhoz senki a környezetünkben, a családban sem, és én ezért a vázolt körülmények miatt, nem is hibáztatok ma már senkit. Akkor nyilván nem esett jól, és jó ideig keserűség volt bennem, egy csomó minden miatt az esküvő körüli időkre gondolva. Tény hogy nem a hagyományos módját választottuk az indulásnak, és én is belátom már, hogy hajmeresztően naivak voltunk. Hogy ilyen hosszú ideje tart, és ilyen sok örömet ad ez a kapcsolat ma is, akkor még senki nem tudhatta, és ez jó részt az Úristen kegyelme, és csak kisebb részt a mi érdemünk. De végül is kiálltuk az idő próbáját, hiszen sokan akik akkor esküdtek ma már nincsenek együtt, vagy csak keserítik egymás életét, mi pedig még mindig szeretjük egymást. A kerek :) évfordulóra tekintettel összegzést is írok röviden.

Györki világra jöttével váltunk szülővé, lassan, nehezen tanulva meg a szerepet, egy kicsit sem átlagos, születése óta tipikus adhd-s tüneteket mutató kisfiúval.

Nem is lettünk soha átlag szülők, mindig kilógunk minden honnan kicsit, de már nem szorongunk miatta, hozzászoktunk. Második fiúnk  Csobán (a családnak Szuszika) születésekor már tudatos anya voltam, és Áronnak is jobban ment minden,

iszonyú kínokat éltünk át elvesztésekor. Akkor váltunk felnőtté, egymásba kapaszkodva, az Úristenben bízva, sokszor csak Györki miatt küzdve, de nagy nehezen talpra álltunk. Aztán volt egy vetélésem is, majd végre megszületett Dénes,

és (négy év albérlet, és Áron szüleinél töltött egy év után) beköltözhettünk a saját házunkba. Elég rossz állapotban volt, nem volt fürdőszoba, fűtés, villany és víz hálózat kiépítve benne, és földes padló volt az egész házban,

rengeteg munkával járt, apránként kevés pénzből újítottuk fel, amit lehet a két kezünkkel csináltunk, és barátok segítségével. Fél év munkába telt amíg be tudtunk költözni, és még utána is sok munka volt vele. Elég szegények voltunk akkoriban de nagyon boldogok, annyira, hogy kellett még egy baba, és bár sokan megkérdőjelezték hogy minek, de megszületett Domonkos.

Közben anyagilag is rendeződtünk, és pár boldog év következett,

majd meghalt édesanyám, és abban az évben Áron pánikbeteg lett. Igen nehéz másfél év után, kimásztunk ebből is együtt, de mivel a munkáját is elvesztette, újra anyagi gondjaink voltak, ezért végül Olaszországba járt zenélni, két hét kint, két hét velünk.

Két évig bírtuk ezt az életet, akkor szerencsére lett munkája itthon. Megint nyugodt, boldog és anyagilag is rendezett idők jöttek.

De kb itt derült ki hogy a két kisebb is adhd-s csak nem úgy, ahogy a nagy. Kiskorukban vagy nem voltak olyan egyértelmű tüneteik, vagy csak nem tűnt nekem fel, mert hozzá voltam szokva (átlag gyerekem meg nem is volt ugye). Ekkor Györkinél már rég tartott, a két kicsinél pedig beindultak az iskola körüli kálváriák....annyi minden volt, hogy nem is írom le. Aztán a jóléten felbuzdulva, gondoltuk felvesszük a szocpolt és felvettünk egy svájci frank alapú jelzálog hitelt is mellé, hogy a pici házat kibővítsük, mert nőttek a gyerekek és kezdett kevés lenni két szoba.

Ezt nem jól időzítettük sajnos, mire az építési engedélyeket megkaptuk a tervekre, jött a válság és megszűnt a szocpol. A kölcsön már megvolt, és sokat javítottunk is belőle a házon, meg egy plusz szobát is csináltunk a meglévő falakon belül, de az álmunk elérhetetlen maradt, a kölcsön meg a nyakunkon 20 évre. Közben egy igazi nagy sokk, Dominak agyhártyagyulladás, nappal kórház, éjjel bőgés otthon, de végül nyom nélkül gyógyult.

Aztán Áron munka nélkül, alkalmi munkák, én elhelyezkedtem közben, a gyerekekkel rengeteg sulis gond, aztán Áronnak 3 hónap Kína.

Majd belehaltunk, ennyit külön azelőtt még soha nem voltunk, de miután hazajött sem talált munkát, és már én is csak 4 órában dolgoztam. A számlák, a gyerekek, a kölcsön és még együnk is...de nem estünk kétségbe, sok gondolkodás és imádság után megszületett a döntés külföldre kell költözni. Körkérdés, ismerősök ismerősei, mindenki aki csak fellelhető, de sehol semmi lehetőség, közben útlevél és egyéb iratok intézése, kölcsönkérés az indulásra, ha mehet azonnal indulhasson. Mi akkor szívszorítóan szegények voltunk már, aztán Áron egyik barátja írt sms-t csütörtökön: gyere szombaton, hétfőn kezdesz. Repülőjegy vásárlás, és szombaton már Írország. Közben Györki ballagott

és érettségizett apa nélkül, Dénes szegényebb lett egy vakbéllel. 4 hónap pénzgyűjtés, hogy a társbérlet helyett saját legyen, hogy jöhessünk, mi meg otthon tengődtünk az én fizetésemből,(számlákat már nem fizettünk, volt amit kikapcsoltak) ami egy hónap alatt nem volt annyi, mint neki itt egy hét alatt. De kibírtuk egymást erősítve skpon, majd egy könnyes búcsú, mert Györki nem hajlandó jönni, így a fél szívem otthon maradt. Aztán újra együtt itt, először szegényesen, nehezen, majd egyre jobban éltünk, most már majdnem egy éve itt vagyunk. Itt nem számítunk gazdagnak, de szegények sem vagyunk, még rengeteg az adósságunk, amit haza kell utalnunk. Ha elhelyezkedek majd én is, akkor már jómódúak leszünk, csak menne jobban az angol... Egymásba kapaszkodunk most is és megint minden egyre jobb, csak Györki lenne közelebb...

Nem fogok gyakran visszaemlékezni, nem hiszem hogy a múlton kéne rágódnom , nincs szinte semmi amit megbántam volna. Nem hiszem hogy az anyagiakon múlna a boldogság, mi voltunk szegények és jómódúak is, de nem függött össze a két dolog. A férjemet el nem cserélném még 2 milliárdosra sem. Bízom benne, hogy együtt öregszünk meg a gyermekeink és az unokáink közelében.