A múlt (nem a mostani, hanem az az előtti, csak el vagyok maradva a bloggal, de igérem bepótolom, aztán már nem hanyagolom el) hétvégén ünnepeltük Györki 22. születésnapját, volt ajándék, grill party, túrótorta, sok-sok alkohol, pár fiatal bulizó. Nekünk kicsit túl soknak is tűnt az alkohol, de hát ez nem a mi napunk volt ugye.
Péntek este megjelent az udvarunkban egy növendék macska, nagyon kedves volt, bár elég sovány, nagyon éhes volt, és simogatásra vágyott. Kicsit félénk volt eleinte, de aztán hamar felbátorodott, annyira hogy másnap már alig hagyott kiteregetni, dörgölőzött a lábamhoz, hogy simogassam. Sajnos én allergiás vagyok a macskaszőrre, méghozzá elég súlyosan, ezért szóba sem jöhetett, hogy beengedjük a lakásba. Ezért Áron és Domi az udvaron készítettek neki puha meleg, vízhatlan, és széltől védett helyet. Kapott nyakörvet, és kezdtünk örülni, hogy két év után újra van egy házi állatunk (a Janikát nem számítjuk, mert az egerek olyan picik, nem lehet dédelgetni, simogatni őket), ő úgy viselkedett mintha mindig is a mi macskánk lett volna, jött-ment, pöffeszkedett az ablakpárkányon, a főzés szagára megjelent. Vettünk neki konzerveket is, és Domi hosszú időt töltött vele az udvaron, Dénes is rendszeresen kijárt simogatni, Györki az otthoni macskáját Lukit látta benne. Áron pedig nem tudott ellen állni neki ha hívogatta az ablakból, már ment is hozzá ki, simogatni, nekem sem volt ellenvetésem, mert ha az udvaron lakik, nem zavar, ráadásul a mellettünk levő üres épületből időnként átjár egy patkány az udvarunkba, és így ez a gondom is megoldódik.
De sajnos egy hét boldogság után, megjelent a gazdája, megköszönte hogy gondoskodtunk róla és haza vitte. Mindenki nagyon szomorú most ez miatt...
Múlt szombaton végre az egész családdal elmentünk a Dingle félszigetre kirándulni. Nem arra mentünk mint múltkor, hanem egy másik úton, így a félsziget déli oldalán, szinte végig a part mellet mentünk odafelé, és vissza felé pedig az északi parton. A főúton csak ott mentünk, ahol nagyon muszáj volt.
Az első megálló a Glenquin toronynál volt, szokás szerint, de most nem képet rakok innen fel (már úgyis van egy csomó, és egyik sem adja vissza igazán a helyet), hanem egy videót, mi szerepelünk rajta (csak Domi nem, mert ő vette fel), remélem tetszik.
https://www.youtube.com/watch?v=T2J-A4rgvZE
Aztán tovább mentünk és legközelebb már csak a félszigeten álltunk meg, az óceán partján Inch Strandon, ami egy baromi nagy strand, igaziból egy külön kis félsziget a félszigeten. Itt Györki és Domi levették a cipőt, és belegázoltak a vízbe, még nem volt túl meleg, de szerintük a víz már jó volt.
Felajánlottuk, hogy fürödjenek egyet, de be voltak sózva az akvárium miatt, ezért nem akartak, hanem csak sietni tovább. Az akvárium (Dingle Oceanworld) Dingle városában van, fél 12-re értünk oda, szerencsére még nem volt tömeg, könnyen tudtunk parkolni a kikötő mellett. A tengeri akvárium nagy élmény volt mindnyájunknak, el voltunk bűvölve, izgalmas volt, a cápák ijesztőek, a rája simogatást a fiúk nagyon élvezték, én kicsit féltem. A pingvinek kifejezetten jópofák voltak, bár kisebb volt az egész mint amire számítottunk, azért nagy élmény volt, még soha nem jártunk tengeri akváriumban.
Az állatokról Áron készített egy videót :
https://www.youtube.com/watch?v=u39o3IMRhAk&feature=youtu.be
Utána sétáltunk egyet a kikötőben, és ettünk néhány szendvicset is a parton.
Tovább mentünk, most már fürödni vágytak, ezért megálltunk Ventry strandján. Át is öltöztek, de olyan hidegnek találták itt a vizet, ráadásul a múltkori medúzák is még jelen voltak, hogy végül is senki sem fürdött meg, már bánták, hogy az előző strandot kihagyták.
Most nem álltunk meg a kőkori erődnél, mert úgyis le van zárva amióta elvitte a vihar a felét, de azért a fiúkat befizettük a Beehive Huts-hoz, nézzék meg ők is a kőből készült méhkas kunyhókat.
Aztán megálltunk egy szép sziklás helyen, ahol múltkor is és lemásztunk a sziklákon,
majd pedig Írország legnyugatibb csücskére is elmentünk. Persze azért az nem az út mellett van, de szépen elgyalogoltunk és addig másztunk sziklákon le és fel, amíg sikerült egész a óceánig jutni, tehát most tényleg a valóságban is ott álltunk.
Gyönyörű és lélegzetelállító volt, közben alattunk a vizet a nyílt óceánból a dagály és a szél nyomta be egy kis öbölbe, hatalmas hullámokkal, örvényekkel, nem csak csodaszép volt, de egy kicsit félelmetes is. Érezni lehetett milyen hatalmas erő van benne, és hogy milyen pici és törékeny hozzá képest az ember.
Alaposan elfáradtunk, ezért az első strandon megálltunk, ez most kivételesen nem egy kék zászlós, hanem egy a helyiek által használt kicsi, homokos partrész volt, Wine strand a neve. Itt letelepedtünk, ettünk is és a fürdés is megvolt, de nem volt itt sem valami meleg a víz, és elég nagyok voltak a hullámok.
A pihenés után tovább mentünk, megálltunk a Gallarus Oratory-nál, lenyűgöző, kb. ezer éves templom, szinte láttam magam előtt a régi embereket, ahogy ide gyűltek mondjuk keresztelőre.
A recepciós kifejezetten kedves volt, az írek amúgy is elég kedvesek és közvetlenek az idegenekkel, de ő különösen az volt. Kérdezte honnan jöttünk, és hogy otthon magyarul beszélünk-e, aztán hogy nagyon helyes ő is otthon írül beszél és az egy érték ha van még egy nyelvünk, ne hagyjuk elveszni, nagyon jól estek nekünk a szavai.
Ez után már nem álltunk meg máshol a Slea Head Drive-on, hanem Dingle városába vissza térve a Conor Pass úton mentünk tovább, ahol még mi sem jártunk. Beértünk a hegyek közé, megálltunk és felülről ráláttunk a tavakra. Már nem is tudom milyen jelzőket használjak, meseszép, csodálatos, nem lehet érzékeltetni amit láttunk... ezt egyszer mindenkinek látni kéne, méltán híres az egész félsziget a szépségeiről!
Aztán amikor kigyönyörködtük magunkat, tovább mentünk a következő pihenőig, olyan keskeny úton, hogy ha jön szembe egy autó, meg kell állni, lehúzódni, és elengedni, nem hiszem, hogy busszal járható lenne ez az útszakasz. A pihenőnél volt egy kis vízesés, és Domi engedélyt kért és kapott egy kis szikla mászásra, de olyan magasra felment pillanatok alatt, hogy Györki és Áron utána indultak. Egy idő után, mivel senki nem jött vissza, és nem is látszottak már, én is elkezdtem mászni, aztán már elég magasan jártam, amikor látom, hogy Dénes is jön,
a kicsi zöld pont Domi:
szóval mind megmásztuk, és nem bántuk meg, mert fent egy gleccsertó volt a Pedlars Lake, itt már nem voltak szavaink, mintha egy álom lett volna ez a nap...
Az egész kiránduláson olyan látványban volt részünk ami leírhatatlan, ennyi szépséget idő megemészteni, a posztot is azért ilyen sokára rakom csak fel. A gyerekek is le voltak nyűgözve, nagyon sokat fényképeztünk mindannyian, biztos vagyok benne, hogy még sokszor megyünk ide. Ez volt az utolsó hely ahol megálltunk, illetve a malomnál Tralee mellett még egy kis időre,
de aztán már csak itthon. Reggel indultunk fél 9-kor és este fél 9-re értünk haza. Mindenki alaposan elfáradt de megérte...
