Visszanéztem és rájöttem, hogy négy éve nem írtam semmit. Azért hagytam abba, mert a gyerekek felnőttek és már nem örültek neki hogy az életükről írtam, és ha őket nem említem akkor már a fél életemről nem írhatok, álandó öncenzúra lenne. De most úgy gondolom valami féle lezárásra azért szükség van, már csak azért is hogy aki az adhd-s gyereke miatt olvasta, az lássa, hogy normális felnőtt élet lehet a sok szenvedés végén, tehát röviden a négy év:
Domiról írtam utoljára ezért vele kezdem. Elvégezte az egyéves képzést ami után nem vették fel zoológusnak a Cork-i egyetemre. Ezért nem akart már tanulni, dolgozni kezdett teljes munkaidőben egy hotel konyhán mint kisegítő, utálta, három hónapig bírta, majd felmondott. Aztán haza ment a nagyszüleihez három hónapra, egy hosszabb téli vakációra, és tavaszra úgy jött haza, hogy azért se adja fel, egyetemre fog járni. Jelentkezett minden létező, állatokkal foglalkozó szakra és fel is vették Vadvilág biológia és környezettudomány szakra a Tralee-i egyetemre. Két évet már elvégzett és a harmadikat most kezdi, amúgy négy éves a képzés. Nagyon szereti és minden érdekli amit tanul, reméljük majd a munkája is olyan lesz amit szeretni fog. Az első év felénél kb lett egy barátnője, az egyik osztálytársa, akinek véletlenül magyar az anyukája és picit tud is magyarul. Ez a kapcsolat azóta is tart és nagyon aranyosak együtt.
Dénes az egyetem után évekig konyhán dolgozott, hol hotelben, hol kávézóban, hol étteremben, a végén már teljes jogú szakácsként, végig magát eltartva, Galway városában egyedül élt. Sajnos a vírus helyzet miatt aztán már nem volt nyitva semmi konyha, ő pedig (bár az ír kormány fizette neki is a heti 350 euros pandemic payment-et,) nem bírt tétlenül ülni, ezért keresett valami más munkát. Végül több próbálkozás után a telefonbolti eladó ami bejött neki, most már ő a bolt menedzsere, jól megy neki, élvezi. Már nem is akar visszamenni szakácsnak, és egyenlőre az egyetem folytatásán se gondolkodik, bár nem zárja ki, hogy később még visszamegy tanulni. Neki is van egy komoly barátnője, egy horvát lány, az ő élete is jól alakult.
Györk a blog írás befejezése után nemsokkal szakított az akkori barátnőjével, nehéz időszak jött ezután az életében. Hosszú ideig nem találta a helyét, végül felmondott a munkahelyén és három hónapra hazament a nagyszülői házba Magyarországra. Ez után a hosszú téli vakáció után új emberként tért vissza, munkája is lett és Galwayból egy kisebb városkába költözött. Sajnos a járvány alatt nem volt munkája egy ideig és mivel a szerelem is rátalált egy brazil lánnyal és másfél éve megszületett a kisfiuk Anthony, ezért ez nem volt könnyű helyzet, de ügyesen helytállt és most már van ismét munkája amit szeret. Cnc gépen dolgozik egy fémipari gyárban, (ennél többet nem értek belőle, hogy mit csinál) szereti, és halad előre, elismerik és egyre többet bíznak rá, a fizetését is emelik.
Tehát a mi életünk nagy híre hogy nagyszülök lettünk, és teljes a szerelem. Sajnos mivel a járvány közepén született a teljes lezárás alatt, igy a babakorát csak nagyrészt videón követtük végig, de ha épp feloldották az utazási korlátozásokat, akkor rögtön mentünk. 140 km-re laknak ezért nem volt ez egyszerű, mert itt 5 km volt a megengedett utazás a covid alatt. Most már szerencsére nincs lezárás, igy általában havi egyszer elmegyünk egy napra hozzájuk, és havi egyszer elhozzuk egy hétvégére. Már örül nekünk, és itthon érzi magát nálunk.
Charleville-ből is elköltöztünk, mert az a ház már veszélyes volt, felújításra szorult, nekünk volt igazunk az a fürdőszoba nagyon gáz volt, le is szakadhatott volna az emelet, annyira el voltak korhadva a gerendák. Nem találtunk a városban megfelelő házat ezért három éve már egy kis faluban lakunk kb 10 km-re Charleville-től. Ezért most két autónk van, mert itt nincs busz és másképp nem tudnánk dolgozni járni. Nagyrészt ketten élünk Áronnal, szünetekben Domi még haza költözik, de azt megoldjuk ha ő valahová menni akar, bár már tervben van a jogosítvány neki is.
Még annyi változás történt, hogy Áron munkahelyet váltott, kb két éve sérve lett a húsgyárban, műteni kellett és ez idő alatt megérett benne a döntés. Most egy fürdőszoba modulokat gyártó cégnél dolgozik, mint vízvezeték szerelő, szereti, nem olyan nehéz munka mint a husgyári és jobban is keres vele. Az egyetlen ami nem olyan jó benne, hogy egy órás autóút itthonról a munkahelyéig mert Nenagh-ban dolgozik.
Én még mindig virágkötő vagyok a helyi virágboltban, az én életemben nem sok változott. Már beszélek angolul, bár nem helyesen, persze tanulom most is és egyre jobban megy.
A hobbink lett az erdőjárás, gombázás, sokat tanultunk róla, már lehet mondani hogy kicsit értünk hozzá, persze aki ismeri mekkora terület is a mikológia az tudja, hogy ezt halálunkig tanulhatjuk és még akkor se fogunk mindent tudni. Ezenkívül a a kert, és a szobanövények a másik hobbim és Áronnak megvan továbbra is a gitárok, hangszerek és zenélés. Szeretünk ketten lenni, jó érzés hogy azt csinálunk amit akarunk, ha pedig épp vágyódunk gyerekek után csak elhozzuk az unokát vagy elmegyünk hozzájuk.
Azt hiszem a családról ez volt az utolsó bejegyzésem, de nem kizárt hogy Írországról, természetről, gombákról, növényekről vagy valami hasonlóról majd indítok esetleg egy új blogot. (ha igen akkor ide ki fogom tenni a linkjét) Az is én vagyok, de az adhd és a család mint téma már nem fog megjelenni rajta. Köszönöm hogy követtétek az írásaimat, és velem örültetek a sikereknek és biztattattok a kudarcok idején. Puszi mindenkinek.
