Für Elise

Szabó Magda: Für Elise című regényét olvastam most ki, ami a 20. század elején játszódik, és saját gyermek és kamasz korát meséli el, egészen az érettségiig.
 Debrecenben nőtt fel és egy református lelkész unokája volt, természetesen református iskolába is járt.  Nagyon érdekes párhuzam ez, mert az én apósom is református lelkész, és a gyermekeim Magyarországon református általános iskolába jártak, és egyikük még egy évet gimibe is. 
Érdekesnek találom, hogy a 20.század elején, pont olyan vitatható módon működött egy ilyen iskola, mint a 21. század elején. Most is elitképzés folyik ezekben az iskolákban (az én gyermekeim összesen két iskolában jártak, egyikben 16 tanévet, a másikban 4 tanévet töltöttek el, tehát van rálátásom) nem a keresztyéni szeretet vezéreli őket, megértő, hitben elhordozó, segítő nevelésről szó sincs. Az egyikben konkrétan versenylovaknak éreztem a gyerekeket, és Domi gyomorgörcsei a teljesítési kényszer miatt onnan jönnek. A félelme hogy megszégyenítik ha valamit nem tud, vagy nem jól csinál, vagy ha nem telik valamire amire a többinek, szintén innen van.
Nem számított itt semmit, hogy hívők vagyunk e, vagy akár reformátusok, mint ahogy a regényben is zsidó, és gazdag polgár gyereke, még ha buta is, jól megfért ott, míg a református jó képességű Magdolna nem átlagos viselkedésével állandó céltáblája volt a tanárok túlkapásainak.
Végül pedig már semmi sem számított csak az iskolán kívül tudjanak minket, még jogellenesen is, mert az ADHD túl sok plusz munkát adott volna. Ezért nem számít hogy jó képességű, nem visszük el tanulmányi versenyekre, hanem inkább elvisszük a kevésbé jót, aki szépen nyugton végig üli a busz utat, és bebizonyítjuk hogy értéktelen, mert ha nem illik bele az átlag viselkedési sémába, csak a gond van vele. Nem jöhet a tanulmányi kirándulásra sem, nem számít hogy a  huszonhatodik múzeumot is lelkesen végigjárná velünk, mert fogni kell a kezét két múzeum között, nehogy előre szaladjon. Az meg hogy integrált intézmény, csak a plusz pénzek miatt van, mert így mégis könnyebb, és az igazgató szerint a DAHD vagy mi a fene, nem is létezik, az a gyerek tud jó lenni ha akar. PPPPFFFFF......Még most is kiakaszt! Szóval a könyv kapcsán arra jöttem rá, hogy nem sok változott száz év alatt, ha más vagy kicsit mint az átlag (és nem számít hogy jobb, vagy rosszabb) nem lesz egyszerű dolgod a magyar református iskolában. Ilyen felfedezések után mindig különösen örülök, hogy már nem otthon járnak suliba a fiúk!

Szél

Tegnap beesett egy potya Limerick-be menés, így aztán sétáltunk kettesben Áronnal egy nagyot. A folyó partján, aztán elmentünk a várig, közben találtunk egy óriási katedrálist is. Nem mentünk be sehova, csak körbe jártuk kicsit, a vár nincs is nyitva nyárig, oda majd nyáron el akarunk menni a fiúkkal. Nem a legjobb időt fogtuk ki, olyan szél volt, hogy majdnem levitte a fejünket.
Nem hiszem hogy ezért, valószínűbb hogy a futásnak köszönhetően (mert nyitott szájjal veszem a levegőt) sikerült egy helyes kis torokgyulladást beszereznem. Mint a reklámban, amikor a kaktuszra gondol minden nyelésnél a nő, pont úgy érzem magam én is. De Áron módszerével azért sem mérek lázat, mert amit nem tudok az nincs is és reménykedem benne, hogy holnapra jobban leszek. A mai futást viszont kihagytam, de helyette tornázok itt a szobában, mert a hidegben futás gondolatától is rosszul vagyok. 
Domi pénteken nem volt suliban hőemelkedés miatt, de mára sokkal jobban van, ezért elküldtem, mert ma francia dogát írnak, még mindig tart tőle, pedig megdicsérte a tanár többször is, nem tudom mi kéne hogy elhiggye, jó belőle.
Magyarországra megérkezett a csomag amit küldtünk, mindenki örült mindennek, és elindult a mi csomagunk ide, amiket kértünk, kíváncsi leszek mikor fog megérkezni.
Már számoljuk a napokat vissza, mert Áron szabadságon lesz egy hétig 13.-ától, nagyon várjuk már.
Pár kép Limerick-ből:
Tényleg nagyon fújt a szél

 Az ici-pici ember ott a  St Mary katedrális kapujában én vagyok, 

Az Áron mögött messze a katedrális

 A két bástya között Áron áll

Killmalock

Szokásos hétvégi kirándulásra szombaton csak a szomszéd kisvárosba mentünk (ami inkább falu). Kilmallock-ban van egy templomrom ami egy College (főiskola) temploma volt, és egyes részei már a 7.században megépültek. Egy rövid ideig az angolok a 16. században még protestáns templomnak is próbálták használni, de a környék lakosai fellázadtak. Ma temető veszi körül.

 

Nem messze a templomtól vannak a Dominikánus kolostor romjai, sokkal épebb mint a Buttevant melletti romok. 1291-ben alapitották egy magánbirtokos földjén, a király engedélyével és a Limerick-i püspök szerette volna a fennhatóságot de, végül nem kapta meg. Az 1500-as évek végéig folyamatosan szerzetesek lakták, és még most is a falak jó része áll.

Aztán sétáltunk, egyet a kisváros utcáin, és két lakótornyot is találtunk, vagy városkaput, és olyan érzésünk volt hogy mi vagyunk az egyetlen nem odavalók, mindenki jól meg is bámult minket.

Még az is látszik a képeken hogy levágtam a fiúk haját a héten. :)

A sivatag virága

Végre hódolhatok a szenvedélyemnek, olvashatok kedvemre. Otthon időm nem volt rá, itt pedig ugye sokáig könyvem. Na de most...
Az első könyv amit elolvastam Waris Dirie: A sivatag virága. Megindító (sokszor könnyekre fakasztó) az érzelmeimre ható könyv. Mennyire önállóak a gyerekek Afrikában, abban a kultúrában, és mennyire nincs szükségük arra a tudásra ami nekünk van, a modern városi életformában. De mégsem mondhatom hogy nem tudnak semmit, mert én meg nem boldogulnék ott, sőt elpusztulnék, és ő végül megtalálta a helyét Londonban, Amerikában is. A legjobban azonban az gondolkodtatott el, hogy milyen hihetetlen bizalommal Isten(Allah) felé fordulva tudta megélni élete minden percét, a jót és a rosszat is, és soha meg sem kérdőjelezte létezését. A mi kultúránkban ha valami rossz történik velük, a hívő emberek gyakran elvesztik hitüket, mert hogy engedhette ezt Isten, meg ha lenne Isten ez nem történhetett volna meg stb. Eszükbe sem jut, hogy Isten megtehet bármit, hogy az eseményekkel terve van, hogy esetleg valami olyan nagyobb történés részei vagyunk amit fel sem tudunk fogni akkor és ott, vagy akár évekig, de lehet hogy soha életünkben, mert majd a következő nemzedék jön csak rá mi volt a terv. Ha nem a neki tetsző módon alakul az élete, akkor köszöni szépen de nem kell neki a hit, és nem kell Isten sem. Itt is mondhatta volna Waris hogy milyen Isten aki engedi hogy 5 évesen a saját anyja segítségével körülmetéljék, megcsonkítsák, és egész életére szenvedésre kárhoztassák, de nem mondta. Pedig nem tudhatta akkor gyerekként, hogy ezen események hatására, majd ENSZ nagykövet lesz és a női körülmetélés elleni harc vezéralakja, aki majd rengeteget tesz más lányokért, hogy velük ne történhessen meg ez a szörnyűség. Csak így ezeket a borzalmakat megélve lehetett hiteles, és csak így nem söpörhették szőnyeg alá ezt a problémát, mert nem az ismerősétől hallott róla, vagy egy távoli Afrikai faluban élő ismeretlen lányról van szó, hanem vele történt meg a közismert modellel. Akkor csak belenyugvással fogadta és viselte sorsát, és ennek értelmét csak sok-sok évvel, és szenvedéssel később értette meg.

Torna

Tegnap jött is a vízvezeték szerelő ahogy ígérték, és lecserélte a csapokat a mosdónál csodaszép (ronda), és vadiúj csapokra. A kád szélére tett új szegélyt, hogy ne ázzon le többet a nappali, de továbbra is leázik, ha a fiúk fürdenek. A kazánból valahol csöpög a víz, elvileg ezt is meg kellett volna szüntetnie, de helyette inkább rakott egy csövet ami elviszi a vizet a lefolyóba, és nem a betonra csöpög. Nem szűnt meg a probléma, mert ugyanúgy le levegősödik a rendszer, de mindegy, ő próbálkozott. Itt volt két órát, és a csapcserét kivéve, nem sok értelme volt, azt pedig 10 perc alatt megcsinálta. Aztán később volt itt a tetőfedő is, és elvileg most már nem fog beázni a tető, de az csak zuhogó esőben fog kiderülni, hogy valóban jól dolgozott.
Kitaláltuk az időbeosztást hétfőn, szerdán, és pénteken futunk, kedden és csütörtökön tornázunk. Tegnap meg is volt az első torna, ma alig vonszoltam magam, olyan izomlázam van. A futást is alig bírtam végig csinálni, csak vánszorogtam mint egy csiga, és ma nem is tudtam emelni a távot, örültem hogy annyit birok mint hétfőn. A holnapi tornára meg még gondolni sem merek, olyan vagyok mint valami kripli. Kicsit el is vagyok keseredve, hogy ennyire nem megy, mert én általánosban tesitagozatra jártam, és ez meg sem kottyant volna. Na de változnak az idők, még pár év és örülök ha nem kell járókeret :)

Új sütő

Múlt hét kedden jeleztük az irodának, akitől béreljük, hogy problémáink vannak a házzal, küldjenek valakit este 6 után, mert addigra biztos a férjem is itthon lesz, (én nem tudok még annyira angolul), szeretnénk elmondani a gondunkat. Pénteken jött is valaki, Gyöngyi is jött tolmácsolni, biztos ami biztos. Felsoroltuk a gondjainkat, beázik egy helyen a tető, ráz a sütő, a mosdónál, csöpögnek a csapok, stb. Vasárnap megjelent a tulaj egy centivel, és ma meghozta a szerelő az új sütőt, be is kötötte, ki is próbáltuk, tök jó. A régi sütőt és a csomagoló anyagot elvitte, és most van egy vadi új sütőnk. A többi szakember holnap jön.
De milyen jó érzés hogy nem azt nézegette, hogy á ez még nem is annyira rossz, meg ha így fogjuk akkor nem is ráz, vagy nem is olyan fontos a sütő, vagy ha elrontottuk akkor kicserélhetjük ha akarjuk használni. Hanem csak jött, lemérte, és kész....nem keresett bűnbakot. A többi dolgot is megnézeti, mert ő elégedett velünk mint bérlőkkel, és érdeke hogy meghosszabbítsuk a szerződést a következő évre is, és ne álljon üresen a háza. Egyre jobban tetszik ez az ország :)

 És a kész pizza:

Buttevant Castle

Ma is kirándulni voltunk, először visszamentünk Buttevant-ba, mert szerettük volna megnézni, amit a múltkor nem tudtunk hogy létezik. Nehezen találtuk meg, végül egy nagy lezárt kapu mögött, messze bent egy legelésző ló társaságában ráleltünk.

Na de hogy juthatnánk be? Leparkoltunk, és gyalog elindultunk a kőkerítés mellett, majdcsak találunk valami bejáratot. A kerítés végén találtunk egy kis utat, aminek a másik végén messze bent egy templom látszott, a kapu pedig nyitva, ezért elindultunk befelé, félúton volt egy fakapu, ami be volt csukva, de csak egy riglivel, azon nagy bátran bementünk. Már jócskán bent voltunk a templomhoz vezető úton, amikor egy férfi jelent meg az út elején mögöttünk és egy németjuhász kutya volt vele. De akkor már a templom vaskapujáig el akartunk menni, hogy lefényképezzük, lesz ami lesz. Odaértünk, fényképeztünk,

és megláttuk a kicsit messzebb lévő Buttevant Castle-t, amit kerestünk. Mikor odaért a fickó kicsit izgultunk mit mond majd, de a kutya nagyon kedves volt, és a gazdája is, kinyitotta nekünk a vaskaput, és mondta hogy nézzük meg nyugodtan a templomot.

Kérdeztük hogy a kastélyt hogy lehet megközelíteni, erre megmutatta hogy így át kell mászni a falon, aztán át kell bújni a villanypásztoron és már ott is vagyunk, menjünk csak nyugodtan, nézzünk körül, a ló is az övé volt.

Gyönyörű régi kastélyromot találtunk, körbe is jártuk,

 és aztán a másik oldalán egy folyót, annak a partjáról  is megnéztük.

 Egy kis ösvény ment a folyó partján, és elsétáltunk rajta jó messze, találtunk egy rést ahol fel mászva be lehetett kukucskálni. 

Belül olyan szép, szinte képeslapba illő. Egy másik romot is találtunk, ami talán a malom lehetett, mert le van választva a folyóból egy külön ág hozzá.

Nagyon élvezték a fiúk, hogy felfedezők vagyunk, ez a kastély nem egy kiépített rom, amit látogatni szoktak, ettől olyan vadregényes az egész. Kicsit kellett a folyóban kacsázni megint,

 aztán innen vissza másztunk nagy nehezen az útra és aztán a kocsihoz.

Két órát voltunk ott, aztán elindultunk a Donerail Parkba.
Ez a park óriási, 160 hektár, van a területén egy csomó víz hidakkal, erdő, szarvasok villanypásztorral bekerítve, rétek, kiépített sétautak, teaház, játszótér, piknikhez faasztalok padokkal.

 Talán 6-8 km-t sétáltunk benne, többfelé csavarogva, és nagyon jól éreztük magunkat. Vittünk szendvicseket, és az egyik asztalhoz leültünk és befaltuk őket, utána jöttünk haza. Mindenki jól elfáradt, de biztos hogy nem utoljára voltunk ott, még rengeteg felfedezni való maradt.