2021. szeptember 2., csütörtök

Update

Visszanéztem és rájöttem, hogy négy éve nem írtam semmit. Azért hagytam abba, mert a gyerekek felnőttek és már nem örültek neki hogy az életükről írtam, és ha őket nem említem akkor már a fél életemről nem írhatok, álandó öncenzúra lenne. De most úgy gondolom valami féle lezárásra azért szükség van, már csak azért is hogy aki az adhd-s gyereke miatt olvasta, az lássa, hogy normális felnőtt élet lehet a sok szenvedés végén, tehát röviden a négy év:

Domiról írtam utoljára ezért vele kezdem. Elvégezte az egyéves képzést ami után nem vették fel zoológusnak a Cork-i egyetemre. Ezért nem akart már tanulni, dolgozni kezdett teljes munkaidőben egy hotel konyhán mint kisegítő, utálta, három hónapig bírta, majd felmondott. Aztán haza ment a nagyszüleihez három hónapra, egy hosszabb téli vakációra, és tavaszra úgy jött haza, hogy azért se adja fel, egyetemre fog járni. Jelentkezett minden létező, állatokkal foglalkozó szakra és fel is vették Vadvilág biológia és környezettudomány szakra a Tralee-i egyetemre. Két évet már elvégzett és a harmadikat most kezdi, amúgy négy éves a képzés. Nagyon szereti és minden érdekli amit tanul, reméljük majd a munkája is olyan lesz amit szeretni fog. Az első év felénél kb lett egy barátnője, az egyik osztálytársa, akinek véletlenül magyar az anyukája és picit tud is magyarul. Ez a kapcsolat azóta is tart és nagyon aranyosak együtt.

Dénes az egyetem után évekig konyhán dolgozott, hol hotelben, hol kávézóban, hol étteremben, a végén már teljes jogú szakácsként, végig magát eltartva, Galway városában egyedül élt. Sajnos a vírus helyzet miatt aztán már nem volt nyitva semmi konyha, ő pedig (bár az ír kormány fizette neki is a heti 350 euros pandemic payment-et,) nem bírt tétlenül ülni, ezért keresett valami más munkát. Végül több próbálkozás után a telefonbolti eladó ami bejött neki, most már ő a bolt menedzsere, jól megy neki, élvezi. Már nem is akar visszamenni szakácsnak, és egyenlőre az egyetem folytatásán se gondolkodik, bár nem zárja ki, hogy később még visszamegy tanulni. Neki is van egy komoly barátnője, egy horvát lány, az ő élete is jól alakult.

Györk a blog írás befejezése után nemsokkal szakított az akkori barátnőjével, nehéz időszak jött ezután az életében. Hosszú ideig nem találta a helyét, végül felmondott a munkahelyén és három hónapra hazament a nagyszülői házba Magyarországra. Ez után a hosszú téli vakáció után új emberként tért vissza, munkája is lett és Galwayból egy kisebb városkába költözött. Sajnos a járvány alatt nem volt munkája egy ideig és mivel a szerelem is rátalált egy brazil lánnyal és másfél éve megszületett a kisfiuk Anthony, ezért ez nem volt könnyű helyzet, de ügyesen helytállt és most már van ismét munkája amit szeret. Cnc gépen dolgozik egy fémipari gyárban, (ennél többet nem értek belőle, hogy mit csinál) szereti, és halad előre, elismerik és egyre többet bíznak rá, a fizetését is emelik.

Tehát a mi életünk nagy híre hogy nagyszülök lettünk, és teljes a szerelem. Sajnos mivel a járvány közepén született a teljes lezárás alatt, igy a babakorát csak nagyrészt videón követtük végig, de ha épp feloldották az utazási korlátozásokat, akkor rögtön mentünk. 140 km-re laknak ezért nem volt ez egyszerű, mert itt 5 km volt a megengedett utazás a covid alatt. Most már szerencsére nincs lezárás, igy általában havi egyszer elmegyünk egy napra hozzájuk, és havi egyszer elhozzuk egy hétvégére. Már örül nekünk, és itthon érzi magát nálunk.

Charleville-ből is elköltöztünk, mert az a ház már veszélyes volt, felújításra szorult, nekünk volt igazunk az a fürdőszoba nagyon gáz volt, le is szakadhatott volna az emelet, annyira el voltak korhadva a gerendák. Nem találtunk a városban megfelelő házat ezért három éve már egy kis faluban lakunk kb 10 km-re Charleville-től. Ezért most két autónk van, mert itt nincs busz és másképp nem tudnánk dolgozni járni. Nagyrészt ketten élünk Áronnal, szünetekben Domi még haza költözik, de azt megoldjuk ha ő valahová menni akar, bár már tervben van a jogosítvány neki is.

Még annyi változás történt, hogy Áron munkahelyet váltott, kb két éve sérve lett a húsgyárban, műteni kellett és ez idő alatt megérett benne a döntés. Most egy fürdőszoba modulokat gyártó cégnél dolgozik, mint vízvezeték szerelő, szereti, nem olyan nehéz munka mint a husgyári és jobban is keres vele. Az egyetlen ami nem olyan jó benne, hogy egy órás autóút itthonról a munkahelyéig mert Nenagh-ban dolgozik. 

Én még mindig virágkötő vagyok a helyi virágboltban, az én életemben nem sok változott.  Már beszélek angolul, bár nem helyesen, persze tanulom most is és egyre jobban megy.

A hobbink lett az erdőjárás, gombázás, sokat tanultunk róla, már lehet mondani hogy kicsit értünk hozzá, persze aki ismeri mekkora terület is a mikológia az tudja, hogy ezt halálunkig tanulhatjuk és még akkor se fogunk mindent tudni. Ezenkívül a a kert, és a szobanövények a másik hobbim és Áronnak megvan  továbbra is a gitárok, hangszerek és zenélés. Szeretünk ketten lenni, jó érzés hogy azt csinálunk amit akarunk, ha pedig épp vágyódunk gyerekek után csak elhozzuk az unokát vagy elmegyünk hozzájuk. 

Azt hiszem a családról ez volt az utolsó bejegyzésem, de nem kizárt hogy Írországról, természetről, gombákról, növényekről vagy valami hasonlóról majd indítok esetleg egy új blogot. (ha igen akkor ide ki fogom tenni a linkjét) Az is én vagyok, de az adhd és a család mint téma már nem fog megjelenni rajta. Köszönöm hogy követtétek az írásaimat, és velem örültetek a sikereknek és biztattattok a kudarcok idején.  Puszi mindenkinek.

2017. szeptember 20., szerda

Domonkos

Először is Domonkos leérettségizett, minden tárgyból sikeres lett, de mivel ellinkeskedte az ötödik év végét és a hatodik év elejét, ezért a matekból és kémiából csak normál szinten érettségizhetett és nem kapott olyan sok pontot, mint amennyit remélt. Mi szülők azonban nagyon boldogok vagyunk, mert ezzel az érettségivel teljesült egy álmunk, mind a három fiunknak van érettségije. Nagy dolog ez két adhd-s szülő, három adhd-s fiáról van szó ugyanis, és nekünk szülőknek nincs érettségink. Rengeteg keserűség és zárt ajtó járt együtt az érettségi hiányával, szóval életünk célja volt, hogy nekik, mind a hármuknak meglegyen. Hogy ez sikerült az igazán nagy öröm, és büszkék vagyunk rájuk! Adhd-val pedig igazán nem egyszerű dolog a középiskola, és egyiküknél sem volt küzdelemmenetes időszak, de végre megvan, túl vagyunk rajta.
  
Ahogy sejtettük is tehát, nem lett elég pontja a zoológus szakhoz, ezért végül is egy egy éves képzést választott, amivel állatorvosi asszisztens lesz. Ez rengeteg plusz pontot ad, így jövőre valószínűleg már elég pontja lesz, szóval újra jelentkezni fog. Az itteni felvételi rendszer olyan, hogy minden elvégzett képzés beleszámít az érettségi után, és már a beiratkozásnál megmondják az ilyen college-okban, hogyha kitűnőre elvégzed, mennyi pontot ad. Ezek a pontok hozzáadódnak az érettségi pontokhoz, ezért ha valaki elsőre nem kerül be arra a szakra, ahová szeretne, nincs oka elkeseredni, mert akkor kis lépésekben még összeszedheti a pontokat és a következő, vagy az az utáni évben nagyobb eséllyel próbálhatja újra a felvételit. 
Miután nem vették fel, eléggé elkeseredett, és nem is akart törődni az egésszel, de addig noszogattam és nézettem vele a college-ok netes oldalait, amíg talált olyan szakot, ami tetszett neki, az ára is megfelelő volt nekünk, és elég közel van, hogy busszal elérje. Szóval végül is a Mallow-i College-ba jár az elkövetkező egy évben, állat gondozó, állatorvosi nővér képzésre, amivel elhelyezkedhet állatorvos mellett, állatkorházban, állat menhelyen, kutya kozmetikában vagy állatkertben, vadasparkban. Domi vágya továbbra is, hogy állatkertben, nagy testű emlős vadállatokkal foglalkozzon, ezért akar zoológus lenni, de ha valamiért ez nem jönne össze, ezzel a szakmával már lehet állatkerti gondozó, így ez az év nem parkoló pálya neki, hanem halad a cél felé, miközben gyűjti a pontokat is. 
Maga a suli és amiről tanulnak nagyon tetszik neki, állatorvosok, állatpszichológus és hasonló szakemberek tanítják őket, és gyakran vannak bent az órákon is állatok, többnyire egyenlőre kutyák. Minden érdekli, minden tetszik, és még az osztály társakkal is jól kijön a hasonló érdeklődési kör miatt, sőt egy barátság is alakulóban van, bár ezt még korai kijelenteni, mivel csak másfél hete kezdődött a tanítás.
Az egész sulit az elejétől a végéig ő intézte magának, mivel szeptember elsején elmúlt 18 éves, már nem mehetünk helyette mi szülők. Elég ügyes volt, csak az adhd-s papírjait (az összeset angol nyelven) sikerült elhagynia a beiratkozás napján, mielőtt még a suliban bemutatta volna, tipikus :), de amúgy ügyes volt. Most minden nap fél órát buszozik, a reggel 8-kor indulóval megy és délután a 4 órással jön haza. Nagyon remélem, hogy a lelkesedése és az érdeklődése kitart egész évre, és sok pontot szerez a továbbtanuláshoz.

2017. július 24., hétfő

Kylemore apátság

Most a szabadságunk alatti utazgatásunkról írok, nem sokat, inkább fotókat rakok fel. Szombati napon tehát ünnepeltünk, vasárnap pedig miután Dénes és Domi elutaztak, mi Györkivel és Anttal, kirándulni mentünk. Galway megyében ezelőtt még nem jártunk, csak a városban kétszer rövid ideig, ezért gondoltuk, hogy elindulunk a Connemara felé, útba esett Oughterard városa és itt megálltunk megnézni Aughnanure Castle-t, ez egy lakótorony amit kőfalak vesznek körbe, sok hasonló van Írországban, ami más, hogy itt van egy titkos börtön cella fent az emeleten, a várúr szintjén, ilyet másik lakotornyokban nem láttam.





Tovább indultunk, a táj csodaszép, gyakran megálltunk gyönyörködni benne, sajnos az eső többnyire esett és a párától gyakran nem lehetett messze látni.




A tavon erről a szigetről készült fotó olyan ismert, még hűtőmágnesre nyomtatva is kapható. 




A hűvös idő miatt megálltunk kávézni  Leenane-ban, és megnéztük a Killary fjordot, ami a kagylójáról hires. Űres műanyag hordókat összekötnek kötelekkel, és a kötelekről is lóg a víz alá egy csomó kötél, ezeken nagyon szívesen megtelepszik a kagyló, és csak fel kell húzni és leszedni, ha elég nagyra nőtt. Tehát ezek vad kagylók, csak a helyet biztosítják nekik, nagyon finom, és mivel köteleken nő, nincs benne homok, a Leenane-i pubban lehet rendelni friss kagylót. Sajnos erről nem készitettem fotót.


A sok megállás miatt csak késő délután értünk a Kylemore apátsághoz, ez a kastély világhírű, rengeteg fotó van fenn a neten, ahogy tükröződik a tóban, méltán híres, mert valóban csodaszép.




Sajnos csak egy kis része látogatható, mert ma is bentlakásos leányiskolát tartanak itt fenn az apácák, de az a pár terem is olyan, hogy el tudom képzelni, ahogy valamelyik régi lányregény, pl. a Büszkeség és balítélet is, hasonló környezetben játszódhatott.





Egy hatalmas park közepén áll a kastély és nem messze tőle van egy kis templom is gyönyörű homokkő faragásokkal, a park is nagyon szép, csak már az eső annyira esett, hogy azt nem jártuk végig. 





Még készítettünk egy közös képet aztán haza indultunk, mert Györkiék másnap dolgoztak.  

2017. július 20., csütörtök

25.

Most végre van miről írnom, július 11.-én van a házassági évfordulónk, idén a 25., ez már bizony az ezüst lakodalom ideje! Pár éve az egyik házassági évfordulónkon leírtam milyen körülmények között házasodtunk össze annak idején, és hogy ez mennyire nem olyan volt, amilyet szerettünk volna. Nem örült igazán senki, nekem nem lehetett fehér ruhám, fátylam, és senkit nem érdekelt, hogy mi Áronnal hogyan szeretnénk. Most eljött a mi időnk, tudom, hogy manapság már divat újraházasodni, és nem csak a 25. de az 5.vagy 10. házassági évfordulón is. Olyan celebekről is olvastam már, akik évente rendeznek egy lagzit, mi azonban úgy gondoltuk mindig, hogy majd a 25.-en teszünk újra fogadalmat Isten színe előtt. 
Ezért Áron év elején már úgy kért szabadságot a gyárban, hogy ekkor lehetőségünk legyen erre, akkor még a Magyarországra utazás sem volt kizárt, de később már tudtuk, hogy ez nem jön össze, mert nekem új munka helyem van, és annyi szabadság nem jár még. De jobb is így, mert a gyerekeink is mind ott szerettek volna lenni, és az csak itt Írországban kivitelezhető. 
Szóval július 1.-16.-ig Áron szabadságon volt, és 8-12.-ig én is kaptam pár nap szabit, ezért a dátum már adott is volt, mivel a gyerekeink is dolgoznak, Györki és Anett azonban csak hétfőtől péntekig, végül is 8.-a szombat lett a nagy nap, mert 11.-e keddre esett idén. Miután megvolt az időpont, már csak a helyszínt kellett kitalálni, és nagyon tetszett mindkettőnknek, hogy az óceán partján lehetne. De mi elég messze lakunk az óceántól (2,5 óra kocsival) viszont megkérdeztük Györkiéket mit szólnának hozzá, ha Galwayben a tengerparton lenne, mert ez azt jelenti, hogy náluk kell aludjuk mindannyian. Ők nagyon szívesen vállalták a vendég látást, már úgyis egy ideje hívogattak minket, hogy menjünk, és gondoltuk, hogy akkor a szabadságunkat náluk töltjük. Györkiék tehát kerestek egy megfelelő partot nem messze a lakásuktól, a Ballybane beach lett a helyszín. A két kisebb fiunk is szabadnapot kért a hétvégére.
Már két héttel előtte elkezdtük járni a környező nagyobb városok boltjait, hogy mindent beszerezzünk amit elképzeltünk a tengerparti romantikus esküvőnkhöz, és kellett is ennyi idő, mert én közben minden nap dolgoztam, mivel a munka társam épp nyaralni volt, ezért csak esténként tudtunk vásárolni. Már egy ideje tervezgettünk, de inkább csak én mondtam mit szeretnék, amikor rákérdeztem Árontól, hogy ő mit gondol, mondja el, ne csak úgy legyen ahogy én akarom. Akkor ő azt válaszolta, hogy pont úgy szeretné ahogy én, mert neki az a fontos, hogy mindent megkapjak, minden olyan legyen ahogy akarom, hogy engem boldognak lásson, olyan sok évet vártam erre, elolvadtam :)
Viszont mivel nem tudtunk Magyarországra repülni, így fájó szívvel lemondtunk arról, hogy református pap előtt tegyünk újra fogadalmat, és elkezdtük tanulni a házassági eskü szövegét, hogy akkor is elmondhassuk egymásnak, ha nem is lesz lelkész. Mi ugyanis itt csak egy lelkész házaspárról tudtunk, de őket is csak egy hónapja ismertük meg, mert Corkban május közepén volt az első magyar nyelvű Istentisztelet. Július 2.-án a második ilyen alkalmon azonban Áron (a tudtom nélkül) megkérdezte a lelkészeket, hogy elvállalnák-e, ők nagyon örültek a felkérésnek, de nem tudták még biztosan, hogy sikerül e átrakniuk a kötelezettségeiket ilyen rövid idő alatt, de ígérték hogy mindent megtesznek, és pár nap múlva jelentkeznek. Mi minden eshetőségre felkészülve tanultuk tovább az eskü szövegét, de végül 6.-án szóltak hogy tudnak jönni, szóval találkozunk 8.-án 4 órakor a beach-en.
Nagyon boldogok voltunk, mindent sikerült megvenni, a főnököm felajánlotta, hogy a boltból bármit felhasználhatok amire szükség van a csokrokhoz, és lelkész is lesz. 
Pénteken este még megkötöttem a csokrokat, elkészítettem a díszitéseket, és kivasaltam a ruhákat, mindent becsomagolva összekészítettünk a nappaliba. Rengeteg dolgot kellett vinni: összecsukható asztalt és székeket, a boltívet, pezsgőt és poharakat, abroszt, organza díszeket, az ünnepi ruhákat, fátyolt, sátrat, hálózsákot, laticelt, mert a két fiú csak így fért el aludni, grill sütőt, pácolt húsokat, ruhát 4 napra, a csokrokat, a fáklyákat, alig fért be minden a kocsiba. Végül Áron korán reggel mindent sikeresen bepakolt, 9-kor már Limerickben Dénest szedtük össze, és 11 órakor Galwayben voltunk.
Kicsit pihentünk aztán Györkiék megmutatták, amit a helyszínnek gondoltak, utána még vettünk egy-két dolgot, aztán visszamentünk enni. Utána Domival és Dénessel (már ünneplőben, hogy ott maradjanak a cuccokra vigyázni, és a lelkészeket várni) és Anettel lementünk a partra elkészíteni a helyszínt és a díszitést. Majd vissza Györkiékhez felöltözni ünneplőbe, aztán vissza a partra. Végig gyönyörű idő volt sütött a nap, és picit fújt a szél. Minden jó hangulatban történt, nem volt idegeskedés, kapkodás, kiabálás. Végül megérkeztünk a partra, lemásztunk a sziklákon a homokra, a lelkészek már ott voltak, minden álom szerű volt, mintha a mi saját romantikus filmünk pergett volna, amiben mi voltunk a főszereplők Áronnal.
Aztán elkezdődött a ceremónia és Mariann a lelkész kihívta Dénest, hogy olvassa fel az Igét, a 139. zsoltárt. Amikor meghallottam eleredt a könnyem, és láttam Áronnak is nehezére esik nem sírni, mert ez a zsoltár a mi életünkben nagyon fontos szerepet játszott. Bár ezt a lelkész nem tudhatta, de amikor Szuszika fiunk meghalt, ez a zsoltár volt az, amit Isten újra és újra elénk rakott, amíg csak a segítségével fel tudtunk állni a bánatból, és tovább élni az életünket. Most újra ezt az Igét kaptuk, amikor ismét házassági fogadalmat teszünk, az Úristen a tenyerén hord minket úgy érzem. Végül  elmondtuk az esküt is és megvolt a csók is, aztán megpróbáltam abbahagyni a bőgést, több-kevesebb sikerrel :) és pezsgőztünk is, meg készült pár közös fotó is.
Utána a fiúk gyorsan összeszedtek mindent és sietve visszamásztunk a sziklákon a homokról a sétányra, mert jött a dagály, és ott félóra múlva már víz van. Vissza mentünk Györkiékhez a lelkészekkel együtt és grilleztünk egyet a teraszon, szolidan iszogattunk is, sokat beszélgettünk, zenélés is volt kicsit, és a pici ház miatt, hogy kis helyen voltunk mindanyiunkban nosztalgikus érzések ébredtek, mintha az újpetrei házban lettünk volna, Domi és Dénes is jól kijöttek egymásal, igazán szép nap volt. Másnap a két fiú elbuszozott Limerickbe, ahol még a Domi egy éjszakát Dénesnél aludt, aztán haza ment, mi meg kirándultunk egyet Györkiékkel, aztán a hét többi napján is kettesben, de ezt már egy másik posztban írom meg. 
Érkezünk, még a sétányon:

Lemászunk a sziklákon:
A végén le is kell emelni:



Kezdődik a szertartás:
Dénes felolvassa az Igét:


A másik oldalról is készült fotó, de azon mi pont nem látszunk :)


Sírok:


Áron tartja magát:

Az eskű:





A csók:

Persze hogy sírok:

Pezsgőzés könnyes szemmel:


Családi csoportkép:


Már egy kicsit oldottabban mosolygunk:



Györkiék is kipróbálták milyen lesz majd a boldogság kapu alatt állni:

A csokrom:
 A díszitések: