A GPS-ről külön írhatnék egy posztot, vicces....ha be állítjuk, hogy a leggyorsabb úton menjünk, akkor főúton, és autópályán visz, de azt mi nem annyira szeretjük, mert gyönyörű az ír vidék, és az alsóbb rendű utakon sokkal jobban lehet nézelődni, a hangulata is egész más. Ha viszont beállítjuk hogy a legrövidebb úton menjünk, akkor érdemes a földutakat kiszedni, mert traktor nélkül talán mégsem olyan jól járhatók. Odafelé nagyobb utakon mentünk, nagyobb városokat is érintve, pl. Newcastle West belvárosában sikerült vasárnap fél egykor dugóba kerülni, és negyed óra alatt 1 km-t haladni, ezt nem is értem ebben az időpontban. Azért érdekes volt, mert még soha nem jártunk arra, és később az út során szélerőművek álltak a dombtetőkön az út mellett.
80 km-t autóztunk, és mire odaértünk, Domi már alig bírt magával, a kocsiból kipattant és alig hagyott időt, már futott le a partra, mint utóbb kiderült a legnehezebb útvonalon, mert arrébb kiépített rendes úton sétálhattunk volna le.
Mire odaértünk éppen kezdődött a dagály, ezért a víz jó messze bent volt, elég sokat kellett befelé menni a homokon, de érzékelhető volt, hogy már visszafelé jön a víz. Mi Áronnal már voltunk az Adrián, de a két fiú most látta először milyen lehet egy tenger, illetve óceán. Domi már a víznél volt mire mi leértünk a homokra, futott mint egy lovacska, ugrándozott sikítozott, élmény volt látni! Utóbb már itthon azt mondta félelmetes volt, de ez ott nem látszott rajta. Elég vacak idő volt, egész úton szemerkélt az eső, a parton ugyan nem esett de irtózatosan nagy szél volt, ennek ellenére, megengedtük hogy levegye a cipőjét, feltűrtük a nadrágját (az erre a célra magunkkal hozott rövid nadrág persze a kocsiban maradt) és a szélébe bemerészkedhetett. Érdekes volt nagykabátban a hideg vízben tapicskolni, de nagyon élvezte.
Aztán amikor már az első rácsodálkozás és öröm rohangálás megvolt elindultunk felfedezni a partot. Egyik oldalon meredek sziklafal, és az aljában a víz által kimosott barlangok voltak, számomra nagyon félelmetesek, de a fiúk bementek amelyikbe csak lehetett.
Miután ezeket láttuk Domi visszastartolt a vízbe, Áron őrizte, én Dénessel sétálgattam, kagylót gyűjtöttem, és biztattam hogy vegye le ő is nyugodtan a cipőjét. Végül rászánta magát, és gondolom nem bánta meg, ő is előadott egy nagy öröm ugrálást, és utána Domival közösen pancsoltak, pedig nem volt meleg.
Mindketten meg is kóstolták, hogy tényleg sós a víz. Aztán egy jó félóra múlva visszamentünk a kocsihoz, hogy jobb híján rövidnadrágba öltöztessük át Domit az ülepéig vizes nadrágból, mert nem szerettem volna ha megfázik (de lehet hogy azért sikerült neki, majd kiderül).
Újult erővel indultunk felfedezni a partot a másik oldalon is, először is egy kb 500 éves kastélyromot, ami ma kilátó a partra, aztán le mentünk újra a homokra.
Elsétáltunk egy köves zátonyig, amire Áron és a fiúk ki is mentek, de egy óra múlva már körbezárta a víz és nem lehetett szárazon megközelíteni. A gyerekek nagyon élvezték, le-föl rohangásztak, mindent meg néztek, még a nagy barna moszatok is érdekesek voltak, sőt a kavicsok is.
Nagyon jó kis nap volt! Még a parton egy padon megettük a szendvicseinket, aztán elindultunk haza. A vissza út érdekesebb volt, mert alsóbb rendű utakon jöttünk végig, sokszor olyan helyeken, hogy úgy éreztük lementünk a térképről, véletlenül még egy 16. századi lakótornyot is találtunk az egyik ilyen út mentén, meg is álltunk megnézni.
Este hat után értünk haza, nagyon elfáradtunk, és kicsit átfagytunk a nagy szélben, de tök jó volt!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése