Emma

Három könyvet is kiolvastam a héten, de tulajdonképpen a három könyv egy hosszú regénynek számitható.
Fábián Janka: Emma szerelme, Fábián Janka: Emma fiai, Fábián Janka: Emma lánya
A három regény egy család életét öleli át kb 150 éven keresztül. Emma szüleivel kezdődik, és a dédunokáit is megismerhetjük. Közben a történelem viharait is átéljük, a két világháborút,  a rákosi korszakot, ötvenhatot, a diszidálást, az itthon maradottak életét, és végül a rendszerváltást is kicsit, illetve kicsit Amerikát, kicsit Párizst, és az ottani életet. Sok mindenről szól ez a könyv, és még sem szól semmi különösről, néha úgy érzem ha tudnék írni, az én családomról is készülhetne ilyen regény, vagy bárkiéről, és ettől tetszik nagyon.
Mert az én dédszüleim egyik ágon ormánsági parasztok voltak, de a másikon német dédnagypapa, illetve cseh-morva dédnagypapa van. A nagyszüleim tehát apai ágon Dortmundban, illetve Csehországban születtek, és magyarul csak kamaszkorukban tanultak meg. Édesapám még anyanyelvi szinten beszélt németül, és csehhül is értett bár nem beszélt. De én már nem is értek csehül, csak a vezeték nevem mutatja származásom, németül még értek, bár inkább érzem mint tudom hogy mit mondanak nekem, és beszélni nem tudok. Nyilván ha energiát fektetnék bele menne, de mivel úgy alakult hogy angol nyelvterületre költöztünk, ezért most sem érzem ezt olyan fontosnak.
Mindez a regény kapcsán jutott eszembe, mert a család bárhova került megőrizte a már birtokolt nyelveket, tehát Emma félig francia származása miatt eleve két nyelven nőtt fel, de hét éves korától Kanadában élt pár évig, ezért angolul is jól beszélt, és a hazakerülés után az itthoni iskolában követelmény volt a német nyelv, tehát azt is megtanulta, és ezáltal a gyerekeit is négy nyelv ismeretére tanitotta, de még az unokáknál is a három nyelv megmaradt, mert hangsúlyt fektettek erre. Azt hiszem ez volt a sikeres túlélésük záloga, hogy nem voltak nyelvi korlátaik, mert különben aligha boldogultak volna emigrálás után Franciaországban, Amerikában, vagy Ausztriában a család tagjai. Igy viszont nem szorultak senkire, és nem kellett segélyekre támaszkodniuk, elég volt egymás segitsége az indulásnál.
A mi családunk erre nem volt képes, pedig tudom hogy csak kis erőfeszitést igényelt volna pluszban apámtól. Elhatároztam, mert nem kizárt hogy a fiaim esetleg itt találnak párt, hogy bárhogy alakul is, mindent megteszek majd, hogy a birtokolt nyelveket, már ne engedjük el, hanem tovább adjuk az unokáknak is. Mivel gyanitom ,hogy angolul megtanulok addigra, ezért nekem kettő nyelv lesz csak elérhető, de bárhol is fog unokám születni, ha itthon, ha otthon, a másik nyelvet is szeretném ha elsajátitaná. Persze ez már nem csak rajtam fog múlni, hiszen a szüleivel tölti majd a legtöbb időt, de ami rajtam múlik, én meg fogom tenni.