1. év

Furcsa ebbe belegondolnom, de tegnap volt egy éve hogy megérkeztünk Írországba. Tehát már egy éve itt vagyunk! 

Érkezett először is Áron áprilisban, biztos állásra, amit a barátja szerzett, és egy olyan házba amiben többen laknak, és mindenkinek van egy kis saját szobája, és a többi helység közös. Első fizetéséből visszafizette az itteni barátjának a kezdeti segítséget, a második hetiből (mert hetente kap fizut) az otthoni családi kölcsönt a repülőjegyre, a harmadik hetiből hazaküldte nekem az elmaradt internet számlára a pénzt (amit akkor már nem  tudtam fizetni és kikapcsolták) hogy tudjunk skypon beszélni naponta. Ezek után egy kivételtől eltekintve (amikor az éhenhalás jött volna), nem küldött haza pénzt. Gyűjtötte a számlán, hogy összejöjjön a kaucióra és az első havi lakbérre, és egyéb költségekre ami ahhoz kell, hogy lakást bérelhessen önállóan. Én még otthon dolgoztam 4 órában 400 ft-os órabérben, plusz a családi pótlék 3 gyerekre, ebből kellett megélnem nyár végéig, a repülőjegyeket az öreg suzuki eladásából kellett fedeznem. A terv az volt hogy augusztus végén jövünk, és itt kezdik a tanévet már, aztán az otthon felhalmozott nagy mennyiségű adósságot ( ami nagy része közüzemi számla, kisebb része családi kölcsön) már innen utaljuk haza. Ebből a legnagyobb tétel az egész téli gázszámla(kb fél millió ft), amit tévedésből nem küldtek havonta, és mire erre rájöttünk, már olyan nagy összeg volt hogy lehetetlen lett volna kifizetni, mert Áron munkanélküli volt. Tudtuk hogy novemberben fogják leolvasni, és ezért a következő télen nekünk már muszáj külföldön dolgozni, ha ki akarjuk fizetni. Ez volt az utolsó csepp, ami a döntésünkhöz vezetett, hogy eljövünk. Mert ha nem ezt tesszük akkor nem tudtunk volna fűteni már a házunkban télen. Az egyéb számlák is olyan szinten elmaradtak, hogy feltöltőkártyás villanyórát kaptunk, és állandóan jöttek a fenyegető levelek, végrehajtó stb, egyedül a jelzálog hitelt fizettük, hogy a házat ne vigye a bank, de nyilván ezt nem lehetett sokáig csinálni. Időnként az étel megvásárlása is gondot okozott, tehát ezzel is csak nőttek az adósságok. Ennél minden jobb lehet, januárban döntöttünk hogy eljövünk, áprilisban jött ki Áron, és augusztus 18.-án mi a fiukkal. Sajnos Györkit nem vették fel államilag támogatott szakra főiskolára, és mi érthető okokból nem mertük vállalni a fizetőset. De addigra ő már eldöntötte hogy ha törik, ha szakad otthon marad. Mai napig bánt hogy nem jött velünk, bár értem hogy miért nem, és valószínűleg ez az idő a javára válik majd, de mégis a szívem összeszorul ha arra gondolok, milyen jól élünk mi itt, és ő ott mennyi mindent nélkülöz.
Szóval Áron kibérelte a házat, és három nap múlva itt voltunk mi is. Hoztunk fejenként 15 kg ruhát, és 7 kg egyebet pl: cipő, legó, játék, némi ékszer, könyv, Biblia. Semmi egyebünk nem volt. A házban minden idegen volt, szép ház, van benne egy- két lábos, de kicsik, van evőeszköz, de nincs merőkanál, van ágynemű, de nincs törülköző. Van partvis, de szőnyegpadló van ahhoz porszívó kell, nincs felmosó vödör. Ezer apró dolog ami otthon evidens hogy van, nekünk meg itt nincs, és tisztán látszott hogy annyi pénzünk nincs, hogy mindent megvegyünk, vagy kihozassuk az otthoni életünket. Nem volt tv, se dvd, se normális számítógép, csak egy ezeréves laptop, amin kicsit akadozik a videolejátszás, de netezésre még jó. De a kaják terén maga a kánaán, a gyerekek tobzódtak, sajt, joghurt, mindennap hús a kaja, ilyen csoki, olyan csipsz, üdítő. Aztán megtaláltuk a használt boltot, ami itt jótékony célra fordítja a bevételt és elég olcsón lehet venni mindenfélét. De nagyon sok kreativitás kellett hogy az első félévet, (amíg a családi pótlékra itt jogosultak lettünk) valahogy problémák nélkül túléljük. Az itt élő magyaroktól is sok segítséget kaptunk, volt aki különböző dolgokat, és volt aki pénzt adott kölcsön nekünk, hogy az elején boldoguljunk. Áron minden plusz munkát elvállalt, gitárórákat is adott, de én nem találtam munkát nyelvtudás nélkül. 
Mostanra az otthonunkká vált ez a kisváros, az első évben a fiúk egy állami iskolába jártak, ahol szinte alig kellett fizetni bármiért, de vagy bevándorlók járnak oda, vagy a társadalom alján élő írek gyerekei. Nem is szerették nagyon a gyerekek miatt, bár a tanárok nagyon kedvesek voltak, és jól is tanultak, meg angolul is ott tanultak meg. Idén már abba az iskolába fognak járni ahová itt majdnem mindenki jár, vagy járt az írek közül, tehát átlag gyerekek lesznek, és ez mindig látszik is majd rajtuk, mert egyenruha, egyen kabát van minden sulisnak.
Az életstílusunk, az életvitelünk eléggé megváltozott, és igazodott az ittenihez. Az angol nyelv Dénesnek extra gyorsan nagyon jól megy, Dominak elfogadható szinten van, Áron már elboldogul, ha muszáj, és nem meglepő módon (mivel én itthon vagyok) nekem nem megy valami jól. Ezen még mindenki javítani szeretne, de nekem a legszükségesebb. További terv hogy én végre találjak munkát, aztán Áron találjon egy jobb munkahelyet, ami fizikailag kevésbé veszi igénybe, de jobb lehetőség a nyelvgyakorlásra.
Dénes beilleszkedett, sok barátja van, sokan ismerik. Domi tavaly nem talált barátokat, az ő osztályába csak 5 fiú járt, és velük nem barátkozott össze, de nagyon bízunk az új suliban ahová kb 60 vele egyidős fiú jár, köztük reméljük már talál barátokat. Mi felnőttek az itt élő magyar, illetve szlovákiai magyar (tehát magyarul jól beszélő) bevándorlókkal barátkozunk, elég sokan vannak itt rajtunk kívül. Ez jó, mert nem vagyunk egyedül, de rossz mert nem segíti a nyelvtanulást, gyerekek viszont csak kicsik vannak (10 éves korig) ezért sincs Dominak barátja.
Szeretünk itt élni, minden szempontból nyugodtabb, nem csak anyagilag (nyilván úgy is), hanem mert itt a körülöttünk élők hangulata, az utca embere is békés, és vidám. Minden könnyen és egyszerűen megoldható, feltéve hogy tudunk angolul. Nem feltételeznek rosszindulatot, vagy hátsó szándékot, se a  hivatalok, se az emberek, se a tanárok, se a szomszéd, senki.
Ha kb jövő nyárra elrendezzük az összes otthoni adósságunkat, akkor 2 év után haza látogatunk majd, és elkezdhetünk új terveket szőni a jövőnkről.