szervezés

Tele van a fejem ezer dologgal, azért csak szép sorban megpróbálom leirni. 
Kedden fél ötre volt időpontunk a dokihoz Domival az adhd miatt, sajnos valami elcsúszás volt, ezért csak hatkor kerültünk sorra. Dénes majdnem őrjöngött már türelmetlenségében, mert ugye ő is ott kellett legyen, mert ő volt a tolmács. Domi már csúszott le a székről, nekem meg még egy vacak játék sem volt a telefonomon, hogy legalább azzal lekössem, befontam a szemöldököm mire végeztünk. Negyed hétre értünk haza, és az időpontot a szakorvoshoz majd postán kapjuk meg, de nagyon lassan intéződik, nyugtatott meg a háziorvosunk. Nagyon örültem neki... Utána rohanás boltba, és angol tanfolyamra, nem is sikerült igazán odafigyelnem, annyira leszivott agyilag ez a várakozás a két türelmetlen gyerekkel. Nem is értettem meg a tagadást tanultuk, de olyan bonyolult, hogy át kell vennünk majd Gyöngyivel. Szerencsére jövő héten nem lesz tanfolyam, mert őszi szünet van.
Tegnap megint jött a szerelő, megcsinálta Domi szobájában a radiátort végre, de arról még csak szót sem ejtett, hogy mi lesz a csempével a fürdőben, várjunk türelemmel, majd jön a kőműves.... Voltam megint önkénteskedni  a használt ruha boltban, most már egész jól feltaláltam magam, mindenki nagyon kedves volt. Ott volt múltkor is és most is Aliz aki egy nagymama korú hölgy, de nagyon laza, és egy szintén nagyikorú Mary nevű hölgy, velük kicsit nevetgéltem, még kávéztunk is egyet. Pár szót beszélgettünk, csak sajnos a nagyját nem értettem, de hát ezért járok oda, majd csak javul ez is :)
Domi elkezdett sakk szakkörre járni, tegnap volt másodszor, minden szerdán van iskola után. Nagyon szereti, és már az egyik gyerekkel együtt jött hazafelé, és kicsit összebarátkoztak. Ott elfogadják a gyerekek, nem tartják furának, nagyon jó lenne ha egy kis sikerélménye lenne benne. (Az édesapám haláláig, és gyerekkoromban én is igazolt sakkozó voltam, még korosztályos bajnok is Baranyában, szóval nem idegen ez tőlünk!)
A mai nap azzal telik hogy a net előtt ülök és szervezkedek, facebook-on, viberen, és skypon beszélgetek felváltva. Ha minden igaz, de még nem akarom elkiabálni, úgy néz ki, hogy sikerül lakót találni a házunkba otthon, egy ismerőst, és nem kell azon paráznunk, hogy kirabolják, ha Györki kiköltözik. Szegénynek ezer dolgot kell eldobozolni és elraktározni, remélem végez vele az utazásig.
Ma a fiuknak no uniform day van a suliban, ez azt jelenti, hogy vinni kell 2 eurot valamelyik jótékonysági szervezet javára befizetni a suliban, és ezzel megváltják a jogot, hogy rendes utcai ruhában lehessenek ma a suliban. Mivel ez itt egy évben egyszer vagy kétszer van, ezért mindenki befizeti és nagyon élvezik a divatbemutatót. 

A döntés megszületett

Nagy döntés született, nem részünkről hanem Györki részéről. Hazarepült innen szeptember elején, és az érettségijével, és a szakmájával megpróbált pályakezdőként elhelyezkedni. Bár így még támogatás is jár utána a munkaadónak, de gyakorlata nem lévén, nem kapkodtak utána mégsem. A tél itt van a nyakán, állás, jövedelem nincs, csak a reménykedés hogy hátha mégis talál valamit, de nem talált.
Most tehát eldöntötte, kiköltözik hozzánk és itt mihamarabb munkába áll, lesz ami lesz. Marad otthon egy szomorú barátnő, egy távkapcsolat, ennek minden nehézségével. Maximálisan átérzem emiatt Klaudia szomorúságát, hiszen nekünk is volt benne részünk Áronnal, hogy milyen más-más országban élni. Neki lesz nehezebb ez otthon, mert Györkivel itt majd csupa új dolog történik, tehát gyorsan telik neki az idő. De nem volt ez egy egyszerű döntés Györki részéről sem, nem is könnyen hozta meg, én mégis úgy látom, hogy most ez volt a legokosabb amit tehetett. Szombaton megvettük a repülőjegyét, intézi otthon a kiköltözéshez szükséges dolgokat, és egy hónap múlva itt lesz. 
Bízom benne hogy itt hamar el tud helyezkedni, hisz rengeteg állás hirdetést látok pl Corkban. Ha ez meglesz akkor végre elkezdheti tervezni az életét, nem csak tengődni máról-holnapra. 
Azt csak csendben írom meg, hogy anyai szívem boldog, hogy végre újra a közelünkben fog élni, és talán még egy kicsit fel is hizlalhatom. :-)

1. év

Furcsa ebbe belegondolnom, de tegnap volt egy éve hogy megérkeztünk Írországba. Tehát már egy éve itt vagyunk! 

Érkezett először is Áron áprilisban, biztos állásra, amit a barátja szerzett, és egy olyan házba amiben többen laknak, és mindenkinek van egy kis saját szobája, és a többi helység közös. Első fizetéséből visszafizette az itteni barátjának a kezdeti segítséget, a második hetiből (mert hetente kap fizut) az otthoni családi kölcsönt a repülőjegyre, a harmadik hetiből hazaküldte nekem az elmaradt internet számlára a pénzt (amit akkor már nem  tudtam fizetni és kikapcsolták) hogy tudjunk skypon beszélni naponta. Ezek után egy kivételtől eltekintve (amikor az éhenhalás jött volna), nem küldött haza pénzt. Gyűjtötte a számlán, hogy összejöjjön a kaucióra és az első havi lakbérre, és egyéb költségekre ami ahhoz kell, hogy lakást bérelhessen önállóan. Én még otthon dolgoztam 4 órában 400 ft-os órabérben, plusz a családi pótlék 3 gyerekre, ebből kellett megélnem nyár végéig, a repülőjegyeket az öreg suzuki eladásából kellett fedeznem. A terv az volt hogy augusztus végén jövünk, és itt kezdik a tanévet már, aztán az otthon felhalmozott nagy mennyiségű adósságot ( ami nagy része közüzemi számla, kisebb része családi kölcsön) már innen utaljuk haza. Ebből a legnagyobb tétel az egész téli gázszámla(kb fél millió ft), amit tévedésből nem küldtek havonta, és mire erre rájöttünk, már olyan nagy összeg volt hogy lehetetlen lett volna kifizetni, mert Áron munkanélküli volt. Tudtuk hogy novemberben fogják leolvasni, és ezért a következő télen nekünk már muszáj külföldön dolgozni, ha ki akarjuk fizetni. Ez volt az utolsó csepp, ami a döntésünkhöz vezetett, hogy eljövünk. Mert ha nem ezt tesszük akkor nem tudtunk volna fűteni már a házunkban télen. Az egyéb számlák is olyan szinten elmaradtak, hogy feltöltőkártyás villanyórát kaptunk, és állandóan jöttek a fenyegető levelek, végrehajtó stb, egyedül a jelzálog hitelt fizettük, hogy a házat ne vigye a bank, de nyilván ezt nem lehetett sokáig csinálni. Időnként az étel megvásárlása is gondot okozott, tehát ezzel is csak nőttek az adósságok. Ennél minden jobb lehet, januárban döntöttünk hogy eljövünk, áprilisban jött ki Áron, és augusztus 18.-án mi a fiukkal. Sajnos Györkit nem vették fel államilag támogatott szakra főiskolára, és mi érthető okokból nem mertük vállalni a fizetőset. De addigra ő már eldöntötte hogy ha törik, ha szakad otthon marad. Mai napig bánt hogy nem jött velünk, bár értem hogy miért nem, és valószínűleg ez az idő a javára válik majd, de mégis a szívem összeszorul ha arra gondolok, milyen jól élünk mi itt, és ő ott mennyi mindent nélkülöz.
Szóval Áron kibérelte a házat, és három nap múlva itt voltunk mi is. Hoztunk fejenként 15 kg ruhát, és 7 kg egyebet pl: cipő, legó, játék, némi ékszer, könyv, Biblia. Semmi egyebünk nem volt. A házban minden idegen volt, szép ház, van benne egy- két lábos, de kicsik, van evőeszköz, de nincs merőkanál, van ágynemű, de nincs törülköző. Van partvis, de szőnyegpadló van ahhoz porszívó kell, nincs felmosó vödör. Ezer apró dolog ami otthon evidens hogy van, nekünk meg itt nincs, és tisztán látszott hogy annyi pénzünk nincs, hogy mindent megvegyünk, vagy kihozassuk az otthoni életünket. Nem volt tv, se dvd, se normális számítógép, csak egy ezeréves laptop, amin kicsit akadozik a videolejátszás, de netezésre még jó. De a kaják terén maga a kánaán, a gyerekek tobzódtak, sajt, joghurt, mindennap hús a kaja, ilyen csoki, olyan csipsz, üdítő. Aztán megtaláltuk a használt boltot, ami itt jótékony célra fordítja a bevételt és elég olcsón lehet venni mindenfélét. De nagyon sok kreativitás kellett hogy az első félévet, (amíg a családi pótlékra itt jogosultak lettünk) valahogy problémák nélkül túléljük. Az itt élő magyaroktól is sok segítséget kaptunk, volt aki különböző dolgokat, és volt aki pénzt adott kölcsön nekünk, hogy az elején boldoguljunk. Áron minden plusz munkát elvállalt, gitárórákat is adott, de én nem találtam munkát nyelvtudás nélkül. 
Mostanra az otthonunkká vált ez a kisváros, az első évben a fiúk egy állami iskolába jártak, ahol szinte alig kellett fizetni bármiért, de vagy bevándorlók járnak oda, vagy a társadalom alján élő írek gyerekei. Nem is szerették nagyon a gyerekek miatt, bár a tanárok nagyon kedvesek voltak, és jól is tanultak, meg angolul is ott tanultak meg. Idén már abba az iskolába fognak járni ahová itt majdnem mindenki jár, vagy járt az írek közül, tehát átlag gyerekek lesznek, és ez mindig látszik is majd rajtuk, mert egyenruha, egyen kabát van minden sulisnak.
Az életstílusunk, az életvitelünk eléggé megváltozott, és igazodott az ittenihez. Az angol nyelv Dénesnek extra gyorsan nagyon jól megy, Dominak elfogadható szinten van, Áron már elboldogul, ha muszáj, és nem meglepő módon (mivel én itthon vagyok) nekem nem megy valami jól. Ezen még mindenki javítani szeretne, de nekem a legszükségesebb. További terv hogy én végre találjak munkát, aztán Áron találjon egy jobb munkahelyet, ami fizikailag kevésbé veszi igénybe, de jobb lehetőség a nyelvgyakorlásra.
Dénes beilleszkedett, sok barátja van, sokan ismerik. Domi tavaly nem talált barátokat, az ő osztályába csak 5 fiú járt, és velük nem barátkozott össze, de nagyon bízunk az új suliban ahová kb 60 vele egyidős fiú jár, köztük reméljük már talál barátokat. Mi felnőttek az itt élő magyar, illetve szlovákiai magyar (tehát magyarul jól beszélő) bevándorlókkal barátkozunk, elég sokan vannak itt rajtunk kívül. Ez jó, mert nem vagyunk egyedül, de rossz mert nem segíti a nyelvtanulást, gyerekek viszont csak kicsik vannak (10 éves korig) ezért sincs Dominak barátja.
Szeretünk itt élni, minden szempontból nyugodtabb, nem csak anyagilag (nyilván úgy is), hanem mert itt a körülöttünk élők hangulata, az utca embere is békés, és vidám. Minden könnyen és egyszerűen megoldható, feltéve hogy tudunk angolul. Nem feltételeznek rosszindulatot, vagy hátsó szándékot, se a  hivatalok, se az emberek, se a tanárok, se a szomszéd, senki.
Ha kb jövő nyárra elrendezzük az összes otthoni adósságunkat, akkor 2 év után haza látogatunk majd, és elkezdhetünk új terveket szőni a jövőnkről.