25

A múlt héten ünnepeltük Áronnal, hogy egy pár vagyunk 25 éve, ez nem hivatalos dátum, csak az együtt járásunk kezdete, de nekünk fontosabb, mint a házassági évfordulónk. Ezt a dátumot nem szoktuk elfelejteni, idén sajnos úgy alakult, hogy hétköznap volt, és ő is dolgozott, én is bébiszitterkedtem, ezért nem is találkoztunk azon a napon, mert reggel még én aludtam amikor elment, este pedig ő már aludt mire hazaértem. Na de nem kell izgulni megünnepeltük, csak kicsit később, mert ezen a héten Áron szabadságon van. Ezért nem törődtünk vele, hogy esik az eső és fúj a szél,(egész hétre ez van előrejelezve) tegnap elmentünk kirándulni. Az úti célunk a Loop Head volt, ami a Shannon öböl északi felének a legnyugatibb csücske, és a vad óceánban egy pici vékony földnyelv csak, nagyon lenyűgöző.  Először még odafelé megálltunk a Bunratty kastélynál és körbejártuk, 

aztán elmentünk Ennisig az autópályán, de utána nem főúton folytattunk, hanem vidéki kis utakon, nagyrészt az óceán partján autóztunk el egészen a Loop-fokra. Gyönyörű vidéken, az óceán partján mentünk, és olyan utakon, ahol nem sok turista fordul meg, nem is találkoztunk egyel sem. Sajnos a nagy szél és a folyamatosan szemerkélő eső miatt, hiába volt meleg (15 fok) inkább többnyire az autóból csodáltuk a látványt, de még így is lenyűgöző volt. 

Szép lassan haladtunk, sokszor megálltunk, mindent megbámultunk, ezért csak kora délután értünk oda a Loop Head-i világítótoronyhoz, sajnos ez csak nyáron látogatható, de majd úgyis vissza akarunk menni a fiukkal, akkor majd megnézzük. 

Tehát délután kettő óra felé értünk oda, mégis olyan a képeken, mintha sötétedés előtt lennénk, már szürkületben. Persze a rossz idő nem tudott elkedvetleníteni minket, és kimentünk egészen a félsziget csúcsáig, bár néhol a büdös mocsáron kellett átevickélni, de megérte. 

Az erős szélben szinte alig tudtunk megállni, és levegőt venni csak úgy lehetett ha elfordultunk a szélnek háttal, de a látvány kárpótolt. Itt igazán éreztem milyen kis pont vagyok én, az elemek játékszere csupán, a óceán felcsapott a sziklákon, sós permettel borítva be minket, miközben a szél üvöltött. Meghatározó élmény volt, azt hiszem ha nem lett volna ilyen nagy szél, kevésbé érzékeltem volna ezt. A Moher sziklák magasabban vannak az óceán felett és híresebb látványosság mint ez a hely, de ha valaki igazán vad óceánt akar látni, ide jöjjön el télen, nem fogja megbánni. Egy órát mászkáltunk itt óvatosan, a sziklaperemtől biztonságos távolban maradva, sajnos ez nagyon veszélyes, volt is egy kereszt egy helyen a szélén, ahol nyilván valaki lezuhant. Mire vissza ültünk a kocsiba, ragadt a bőrünk a sótól, és nagyon elfáradtunk a széltől. Kis pihenés után hazaindultunk, nagyon emlékezetes évforduló ünneplés volt ez, még hetekig bennem fog kavarogni a sok érzés...